Sosem voltam az a típus, aki télen a hegyekbe jár, hogy lecsússzon a hóval borított lejtőkön, de tavaly mégis elmentem. Nem azért, mert megváltoztam, hanem mert a baráti társaság úgy döntött, hogy karácsony előtt egy hosszú hétvégére felmegyünk Ausztriába, és senki sem akart kimaradni. Én voltam az, aki sosem sível, és bevallom, először csak azért mentem, hogy ne maradjak ki a közös élményből. Aztán kiderült, hogy a hó, a levegő és a csend valami egészen mást ad, mint amire számítottam. A többiek reggelente korán keltek, felmentek a magasabb pályákra, én pedig inkább lent maradtam a faluban, sétáltam a kis utcákon, néztem a kirakatokat, és beültem egy kávézóba, ahol a pincér mindig ugyanazzal a mondattal köszöntött, hogy „hideg van, ugye?”. Az egyik délután aztán annyira hideg lett, hogy bemenekültem a panzióba, és mivel nem volt kedvem aludni, leültem a gép elé, és elkezdtem böngészni. Nem tudom, miért pont akkor jutott eszembe, de arra gondoltam, hogy kipróbálom azt, amiről a barátaim néha beszéltek. Nem akartam sokat, csak néhány percet, hogy elteljen az idő, amíg a többiek visszaérnek a pályáról. Aztán az egyik ismerősöm azt írta, hogy ő régen játszott egy oldalon, és hogy érdemes megnézni a
vavada vélemények-et, mert azokból az ember láthatja, hogy másoknak mi a tapasztalata. Ez nekem tetszett, mert szeretem, ha valamiről előbb olvasok, mielőtt belevágok. Nem akartam vakon beugrani valamibe, csak mert mások azt mondják, hogy jó.
A panzió szobája kicsi volt, de meleg, és az ablakból lehetett látni a hegyet, ahogy a naplementében rózsaszínre váltott. Leültem az ágy szélére a laptopommal, és megnyitottam azt az oldalt, amit az ismerősöm említett. Az első benyomás az volt, hogy ez nem olyan, mint amilyennek az ember az online kaszinókat képzeli. Nem voltak harsány villogó fények, nem voltak ordító színek, csak egy egyszerű felület, ahol az ember választhatott, hogy mit szeretne csinálni. Elolvastam néhány véleményt, és az tűnt fel, hogy a legtöbb ember nem a nagy nyereményekről írt, hanem arról, hogy jól érezte magát, hogy könnyű volt regisztrálni, hogy a kifizetés gyors volt, és hogy nem érezte úgy, hogy átverték volna. Ez számomra fontos volt. Nem azért, mert nagy pénzeket akartam nyerni, hanem mert nem akartam olyan helyre kerülni, ahol az ember csak a saját kárán tanul. Az egyik véleményben valaki azt írta, hogy ő a vavada vélemények alapján döntött, és hogy azóta minden este játszik egy kicsit, mert ez neki olyan, mint egy kis szünet a nap végén. Ez pontosan az volt, amit én is kerestem. Nem egy nagy kalandot, nem egy életre szóló nyereményt, hanem egy kis szünetet, egy kis izgalmat, valamit, ami eltereli a figyelmet arról, hogy kint mínusz tíz fok van, és hogy holnap megint fel kell kelni korán.
Regisztráltam, és mivel első alkalommal voltam ott, kaptam néhány zsetont ajándékba. Ez furcsa érzés volt. Nem az enyém volt, mégis úgy éreztem, mintha valaki adott volna egy ajándékot, amit nem kell visszaadni. Aznap este nem játszottam sokat, csak nézegettem a játékokat, és elolvastam néhány leírást. Az egyik játék egy egyszerű kártyajáték volt, amit régen a nagymamámmal is szoktunk játszani, csak épp papíron. Amikor megláttam, elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy a nagymama mindig csalt, és mindig azt mondta, hogy ez nem csalás, hanem „stratégia”. Nem tudom, miért, de úgy döntöttem, hogy kipróbálom ezt a játékot. Az első körben elveszítettem a zsetonokat, ami nem volt nagy, de valahogy mégis rosszulesett. Aztán a második körben már nyertem, és a harmadikban megint. Nem lettem gazdag, de valami elkezdett történni bennem. Nem a pénz miatt, hanem azért, mert hirtelen úgy éreztem, hogy van valami, amit én irányítok, valami, ami csak az enyém, és ami nem arról szól, hogy mások mit várnak el tőlem. Azon az estén először éreztem hetek óta, hogy nem vagyok fáradt. Nem azért, mert nyertem, hanem azért, mert végre csináltam valamit, ami nem kötelesség volt, hanem játék. A nagymama jutott eszembe, és azon gondolkodtam, hogy talán ez az, amire ő gondolt. Talán nem az ijesztő dolgokra kell gondolni, hanem azokra, amiket az ember magától elkerül, mert azt hiszi, hogy nem neki valók. Én például sosem gondoltam volna, hogy valaha is leülök egy online kaszinó elé, és mégis itt voltam, és valahogy jól éreztem magam.
A következő napokban azt vettem észre, hogy este, amikor a többiek visszaértek a pályáról, és mindenki fáradt volt, én egyre gyakrabban nyitottam meg azt az oldalt. Nem azért, mert nagyot akartam nyerni, hanem mert elkezdett érdekelni, hogy mi történik, ha az ember kicsit tovább marad. Az egyik este például egy olyan játékkal próbálkoztam, ahol nem csak szerencse kell, hanem figyelem is. Sokáig nem nyertem, aztán egyszer csak jött egy sorozat, amire nem számítottam, és hirtelen annyi zseton gyűlt össze, hogy el sem hittem. Nem volt ez nagy összeg, de elég volt ahhoz, hogy másnap ne a legolcsóbb ebédet válasszam, hanem beüljek egy helyre, ahol régen a barátaimmal szoktunk ülni, és rendeljek egy olyan levest, amit ők mindig ettek. Nem azért, mert azt hittem, hogy ez a nyeremény tőlük jött, hanem azért, mert abban a pillanatban úgy éreztem, hogy valami körbeért. Az élet néha ilyen. Az ember elmegy valahová, aztán hónapokig csak a hiányt látja, aztán egyszer csak történik valami egészen apró dolog, és hirtelen megint ott van a másik ember, nem testben, hanem valahogy máshogy. Abban a levesben benne voltak a barátaim, és én ezt akkor éreztem meg, amikor a kanalat felemeltem. Ez butaságnak hangzik, tudom, de akkor és ott ez volt a valóság.
Később, amikor már egy hete játszottam néha, rájöttem, hogy ez az egész nem is arról szól, amiről az ember elsőre gondolja. Nem a pénzről, nem a nyerésről, hanem arról a fajta szabadságról, amit akkor érez az ember, amikor olyan dolgot csinál, amit senki sem vár el tőle. Az életem tele volt elvárásokkal. A munka, a család, a lakás, a számlák, a karácsonyi bevásárlás, a dobozok, amiket nem tudtam kidobni. És akkor este, amikor leültem a gép elé, és megnyomtam egy gombot, hirtelen minden eltűnt. Csak én voltam, meg a játék, meg az a néhány perc, ami csak az enyém volt. Ez pedig olyan ritka dolog volt az életemben, hogy szinte féltem tőle. Aztán rájöttem, hogy nem kell félni. Az embernek szüksége van arra, hogy néha olyan dolgokat tegyen, amiknek nincs nagy tétje, de mégis van valami tétje, mert különben csak úgy eltelnek a napok, hogy nem is vesszük észre, hogy elteltek. Az egyik este, amikor épp egy új játékot próbáltam ki, egyszer csak azt vettem észre, hogy mosolygok. Nem azért, mert nyertem, hanem mert egyszerűen jó volt csinálni. Jó volt nézni, ahogy a dolgok történnek, jó volt dönteni, jó volt várni, és jó volt látni, hogy a végén valami egészen más jön ki, mint amire számítottam. Ez az érzés pedig olyan ritka volt az életemben, hogy szinte megijedtem tőle. Aztán rájöttem, hogy nem kell megijedni, hogy ez is az élet része, és hogy néha az embernek szüksége van arra, hogy olyan dolgokat tegyen, amiknek nincs nagy tétje, de mégis van valami tétje, mert különben csak úgy eltelnek a napok, hogy nem is vesszük észre, hogy elteltek.
Aztán eljött az utolsó este, mielőtt haza kellett mennem. A szobában már össze voltak pakolva a dolgaim, a bőrönd a sarokban állt, és én tudtam, hogy holnap reggel újra útra kell kelnem. Leültem a gép elé, és megnyitottam azt az oldalt, amit hetekkel korábban az ismerősöm említett. Azon gondolkodtam, hogy miért csinálom ezt, és nem tudtam rá egyszerű választ adni. Csak azt tudtam, hogy jólesik. Azon az estén nem nyertem sokat, de nem is ez volt a lényeg. A lényeg az volt, hogy amikor a játék véget ért, és a képernyőn megjelent az összeg, amit nyertem, nem éreztem azt, hogy ez most mindent megváltoztat. Azt éreztem, hogy ez most pont elég ahhoz, hogy hazamenjek, és szembenézzek azokkal a dobozokkal, amiket még nem pakoltam ki. Mert a nagymama lakása még mindig ott volt, és én még mindig nem tudtam, hogy mit kezdjek vele. De valahogy most már nem tűnt olyan ijesztőnek. Az elmúlt hetekben valami megváltozott bennem. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi, de talán az, hogy újra elhittem: néha tényleg érdemes várni, és néha tényleg érdemes megnyomni azt a gombot, mert a végén valami olyan dolog történik, amire nem is számítottál. És ha ez csak egyszer is sikerül, akkor már megérte. Aztán másnap reggel felszálltam a buszra, és ahogy elindult a jármű, nem éreztem azt a feszültséget, amit hetekkel korábban. Csak ültem az ablak mellett, néztem a havas tájat, és arra gondoltam, hogy a nagymama biztos jól szórakozna rajtam, ha látná, hogy a nyolcvan évnyi élete után végül egy online kártyajátékkal kezdek el újra játszani. Aztán elmosolyodtam, mert rájöttem, hogy talán pont ez volt az, amit ő szeretett volna. Hogy ne felejtsem el, hogy az élet nem csak a dobozokról és a kötelességekről szól, hanem azokról a kis pillanatokról is, amikor az ember leül, és egyszerűen csak játszik.
